Kányádi Sándor egyberostált versei

A kilencvenes évek, a rendszerváltozás évtizede sok szempontból új helyzetet teremtett az irodalomban. Nem volt szükség arra, hogy a költők, írók rejtjeles üzenetekben juttassák el az emberi méltóság lélekbátorító szavait. „A közteherviselésnek a nagyon nehéz súlya leesik az irodalom válláról, s most meg lehet mutatni, hogy érdekessé tud-e válni, tud-e valami érdekeset mondani, megállja-e a helyét. Miről szólt eddig az irodalom? A születésről, az életről, a halálról, az örömről, a bánatról, a szerelemről, a tájról. És pluszban, nálunk, szólt a nemzetiségi sorsról is. Most ezt az utóbbit kiiktatjuk, s hadd lássuk, tud-e valami érdemlegeset mondani a többiről?"[8] Az 1997-es Valaki jár a fák hegyén című „egyberostált" versek arra engedett következtetni, hogy költészetének alakulása fő vonulatában lezárult, a szigorúan egykötetes életművé szerkesztett könyvvel mintha az alkotó a maga számára is befejezettnek tekintette volna a versírást. Az „egyberostált" kötetben mindössze tizenhét (inkább alkalmi, kisebb) költemény datálódik a kilencvenes évekre – viszont itt jelenik meg az életmű egyik csúcsteljesítményének tekinthető, az 1994-es címadó létfilozófiai, transzcendens összegzése is. A Valaki jár a fák hegyén a