Az Utópia cselekménye bevallottan Aldous Huxley Szép új világának történetvezetését követi, Vonnegut ugyanakkor azzal menti magát – mintha szükség lenne erre! –, hogy Huxley viszont Jevgenyij Zamjatyin „Mi” című regényéből kölcsönzött ihletet a cselekményhez. Az Egyesült Államokban 1952-ben megjelent Utópia (a közismertté vált, vagyis nem a silány pornográf kötetek közé kirakott angol nyelvű második kiadás Gépzongora címen ismert) tipikus antiutópia, melyben a világot – vagyis Amerikát – az EPICAC XIV elnevezésű szuperszámítógép vezeti, kizárva az emberi gyarlóságból eredő hibákat. A rendszer egyetlen és legnagyobb fogyatékossága, hogy ily módon a pusztán szakképzett emberek elértéktelenednek, hiszen mindent rögzít és tökéletesít a gépbe zárt szellem, a központi metaforaként értelmezhető gépzongora. Minden hatalom a nagyvállalatoké, és a tényleges termelésből semmilyen részt nem vállaló mérnököké és menedzsereké. Ez ellen a világ ellen lázad fel a sokra hivatott Paul Proteus doktor, aki többre vágyik, minthogy közönséges csavar legyen a gépezetben. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy a lázadók is marionett-bábuként használják őt. Vonnegut ebben a regényében veti fel először komolyan a szabad akarat és az eleve elrendeltség kérdését, ami végigkíséri egész írói pályafutását, és az „Időtörés”-ben teljesedik ki véglegesen. E posztmodern probléma határozza meg a későbbi alkotások alapmotívumait és időkezelését, és köszön vissza többek között A Titán szirénjei és Az ötös számú vágóhíd tralfamodori lényeinek világfelfogásában, vagy a Bajnokok reggelije vegyületektől vezérelt ember-gépezeteinek ötletében. Üde színfolt a regényben a klasszikus tudományos fantasztikum egyik jellegzetes figurája, a bratpuhri sah alakjában megjelenő idegen szemlélő. A sah – habár a nyugati civilizáció szemszögéből tekintve egy társadalmilag visszamaradott ország uralkodója –, a lényegre tapint rá, amikor körútja során minden amerikait „takaru”-nak, vagyis rabszolgának titulál.