Filozófusok az újkorban többnyire írtak esszéket, esszéket is. Volt, aki, mint Montaigne, csakis esszéket írt, azokban érezte megfogalmazhatónak, mit is gondol önmagáról, s hogyan látja ez az „önmaga” a világot. Nietzsche egyenesen azt állította, hogy a filozófia nem más, mint szerzőjének memoárja. Magam már elég régóta s egyre határozottabban meg vagyok győződve róla, hogy a filozófia tudományosságára törekvés nem sok jóval kecsegtet. Az objektivitás igényével megfogalmazni az emberre, a világra, Istenre vonatkozó állítólag objektív igazságokat lehet éppenséggel, de komolytalan.

A másik a maga „objektív igazságát” fogja az enyémmel szembeállítani. Esszéim tehát nem tudományos filozófiai munkásságom melléktermékei vagy kiegészítései: ezek az esszék diszkurzíve le nem írható, csak felmutatható filozófiámat járják körül, megadva az olvasónak a szabadságot, hogy úgy értelmezze gondolkodásomat, ahogyan akarja, ahogyan látja. Maguk az esszék állnak össze tehát filozófiává. Az itt összeszedett írások többsége meglehetősen új keletű, azt mutatják fel, ahogyan ma gondolkodom. Másképp, mint még tán nem is olyan régen, s másképp, mint ahogy - ha megérem - holnap fogok.