Sorozat: alföld könyvek 9.

Lukács ​nem ereszt. Vajon miért? Csak mert Gyuri bácsira, a hamiskásan mosolygó szivarozó öregúrra, akihez igencsak közel kerültem, aki valamifajta szeretettel magához engedett, máig is szeretettel gondolok? Nem hinném. Talán arról van szó, hogy életútja állandó figyelmeztetés számomra: vigyázz, komám, ha megfeledkezel róla, hogy megérteni akartál, s abban a hitben ringatod magad, hogy tudásra tettél szert, akkor… Mi van akkor? Ezt még kevésbé tudom…
Annak a bizonyos Budapesti Iskolának – Lukács nevezte így – valaha meg akartam írni a történetét. Aztán letettem a dologról. Daimónionom azt súgta: ne tedd! De a Budapesti Iskola sem ereszt. Beláttuk – külön-külön, de egybehangzóan – mindenfajta filozófiai doktrína lehetetlenségét. S azután nagyon különböző utakon jártunk. Radnóti már a hetvenes évek elején úgy látta, „az utak elválnak”, amit magam csak néhány évvel később vettem tudomásul. S mégis: ha meg akarom érteni, amit gondolok, muszáj az ő tükrükbe is néznem.
A nálamnál fiatalabb barátaim tükrében aztán magamra ismerek. Valami közös van a világukban, világunkban. Hogy mi volna az? Remélem, kitűnik e kötet esszéiből. Ha a közösnek itt most summázatát adnám, a hasonlót, az egyirányút egyneműsíteném – és ezzel kiüresíteném. Semmiképpen sem merném megtenni.
Iskolák nincsenek, irányzatok sincsenek. A filozófia személyessé vált. Mintha azonban azoknak a szerzőknek a gondolataiban, akikről itt szó van, lassan-lassan lecsapódna valami tanulság, mely csakis a közép-európai gondolkodásnak lehet sajátja. Mi nem tudunk sem konzervatívok, sem konstruktívak lenni. Megőrizni nincsen már mit, szellemi hajlékunkat újjáépíteni akarni komikus gesztusnak tűnik, valami újat építeni akarni meg… nincsen semmi biztos fogódzó, s mégis úgy érezzük: muszáj magunkat megértenünk s a világunknak értelmet adnunk. Nem a fiatal Lukács kísértete bolyong közöttünk? Ha haragszik is ránk – Nietzsche miatt.