Amióta néhány európai értelmiségi felhívta a figyelmet a bogotái remete, azaz Nicolás Gómez Dávila (1913-1994) életművére, alig ismerünk latin-amerikai gondolkodót, aki ilyen élénk érdeklődést keltene. Bár életében csak barátai számára tette elérhetővé írásait, később olyan csodálókat szerzett, mint Ernst Jünger, Álvaro Mutis vagy Heiner Müller. Szenvedélyes korszerűtlenségét életével hitelesítette: szinte egész életét harmincezer kötetes magánkönyvtárában töltötte. Többen a XX. század egyik legjelentősebb politikai teológusának, a Joseph de Maistre- és Juan Donoso Cortés-féle ultramontán hagyomány utolsó képviselőjének tekintik, noha saját meghatározása szerint a reakciós nem visszafordulni akar, hanem más úton járni. Szellemi partizánharcként felfogott sajátos, mély hitében gyökerező szkepticizmusa minden ideológiától távol tartotta, így a filozófiai rendszeralkotást a csupán megsejthető, ám kifejezhetetlen rejtett szöveg meghamisításának ítélte. Mivel szakadatlanul a hallgatáshoz legközelebb eső megszólalási formát kereste, végül kizárólag széljegyzeteket írt. Egyszerre áttetszően világos és enigmatikus aforizmáival az európai hagyomány közhelyeinek kívánt méltó nyughelyet biztosítani.