Glenn Gould, a XX. század második felének egyik legeredetibb és legnagyobb hatású előadóművésze, akinek különös életpályáját a magyar olvasó Otto Friedrich könyvéből ismerhette meg nemrégiben, nemcsak abban volt rendhagyó, hogy harmincegy éves korában örökre szakított a koncertpódiummal, hanem abban is, hogy sosem elégítette ki csak a zongorázás. Mindig, de a hangversenyélettől visszavonulva különösen nagy becsvággyal készített rádiós, majd televíziós dokumentumjátékokat, mindenekelőtt pedig írt: esszét, előadást, lemezborítót, könyvkritikát - irodalmi igénnyel, a maga sajátos, olykor cikornyásan humoros és nem éppen tapintatos stílusában. Gondolatait nemegyszer interjú formájában fejtette ki. Ezekben a beszélgetésekben többnyire ő volt mind a két fél, mint Karinthy, mikor álmában két macska volt, és játszott egymással. Gouldnál sokszor nehéz eldönteni, hogy mennyi a játék, és mennyi a halálos komolyság. Talán úgy érezte, hogy mondandója annyira keserű pirula, annyira szokatlan, annyira ellentmond sok mindennek, amit tisztelni és csodálni tanultunk, hogy csak a humor mázával bevonva megy le a torkunkon. Nem szerette Mozartot, sőt jószerével alig valamit abból, amit Bach és Wagner közt írtak. Kedvenc énekesnője - Elizabeth Schwarzkopf mellett - Barbra Streisand volt. Elavult és fölösleges intézménynek tartotta a hangversenyt, úgy vélte, hogy a mű igazi interpretációja a vágóasztalon jön létre. Tiltsuk be a tapsot! - követelte, humornak álcázott komolysággal, sőt azt is állította, hogy esztétikai ítéletet nem volna szabad mondani, csakis erkölcsit. Egy nagy művész, egy nagy különc, egy kivételesen öntörvényű ember gondolatait kapja az olvasó, birkózhat velük, berzenkedhet ellenük - unatkozni biztosan nem fog.