Keresztury Tibor legújabb könyvének fő helyszíne a városi-elővárosi tömegközlekedés, hősei pedig a hol tragikusan, hol abszurd vagy épp groteszk módon elbukott hősök. A vesztesek, a jobb sorsot érdemlők, akiknek a jelenben nem osztottak lapot. Sőt, nem hogy nem osztottak, hanem még azt a néhány gyenge kártyát is kivették a kezükből. A szerző mégis úgy képes elmesélni ezeket a jellegzetes, káeurópai történeteket, hogy közben a könnyünk folyik a nevetéstől.
És amin nevetni tudunk, azt már legyőztük, vagy legalábbis megszelídítettük.

A Temetés az Ebihalban megjelenésével tehát — a 2000-es Reményfutam óta — immár tizenöt év kulturális, szociografikus, politikai, mentalitástörténeti prózadokumentumai válnak olvashatóvá a személyesség Keresztury nyelvét oly jellegzetessé tévő esztétikai szűrőin keresztül.

A szövegekben rekonstruálódó közhangulat, politikai állapot, az ország mentális és kulturális kondícióinak megjelenítése azonban — prózapoétikai megoldások által hangsúlyozottan is — kifejezetten személyes, szubjektív, az így megképződő történelem (történelmi jelen) tehát semmiképp sem mindannyiunk közös története, még ha sokan saját történeteinkre is ismerhetünk bennük, hanem egy nagyjából pontosan körvonalazható érték- és ízléspreferenciákkal, kulturális beágyazódásokkal és ideológiai kompetenciákkal keretezhető beszélő narratívuma, melynek elsődleges megszólítottja egy hozzá hasonló értékvilággal rendelkező értelmezői közösség. Mert ugyan minden (irodalmi) szöveg a szubjektum etikai meghatározottságának modellje, hiszen az olvasás részint etikai tranzakció is (Wayne C. Booth), sőt különböző distinkciókon keresztül láthatóvá teszi a létező ideológia valóságát, melynek persze maga is része (Althusser), Keresztury írásai éppen publicisztikai sajátosságaik miatt mindeme instanciákat nem csupán hallgatólagosan képezik meg az olvasás folyamatában, hanem gyakorta direktben is közvetítik. Világos, hogy etikum és ideologikum efféle nyersen megmutatkozó regiszterei nem csupán az érték alapú azonosulás, hanem a másfajta előfeltevések, hagyományok bázisán nyugvó viszonyulások ellenséges értelmezői tartományait is kijelölik. Ennek ékes példája jelen kötetben a Nevében van című szöveg, amely egy, a szerzőnek írott levél apropóján született, melyben őt és persze családját is részint „liberális-komcsi”-nak, illetve ezzel szoros összefüggésben „hivatásos rettegő”-nek nevezi az episztola névtelen alkotója. A történet ironikus hangoltsága egyértelművé teszi a megszólított és a megszólító értékvilágai, kulturális kondíciói közötti különbségeket — ezek szellemes ütköztetése adja a történet lényegét —, ám az iróniába csomagolt ideológiai ítélkezés mellett a levél „közlése” olyan dokumentatív gesztus is, amelyben lehangolóan mutatkozik meg a közbeszéd (egy jelentős szeletének) nyelvi-ideológiai szerkezete.