Sáromberkén, átellenben a földszintes, barakkos kastéllyal, enyhén lejtő domboldalon, szokatlan méretű sírkamra közepén nyugszik Teleki Sámuel Afrika-kutató.
Negyvenéves volt, túllépett a férfikor küszöbén, és még egyetlen jel sem utalt arra, hogy beáll azok sorába, akik egy utolsó fáklyalánggal megvilágítják a híres nevet. A békekorszakban felnevelkedett tartalékos huszártiszt, a következetes kormánypárti, lojális, dilettáns politikus nem ígért semmi olyat, ami kiemelje őt a szürke jelentéktelenségből. Mígnem egy váratlan kalandos utazással Afrikában örökre beírta nevét a tudományos kutatás nagyjai közé - hogy ennek utána feljegyzésre érdemtelenül lemorzsoljon még közel három évtizedet hátralevő életéből. Ő az egyetlen hazai utazó, aki jelentősen hozzájárult a térképek utolsó fehér foltjainak eltüntetéséhez. Nevét - és ezzel egyidejűleg szülőföldünkét - beírta a nagy földrajzi felfedezések aranykönyvébe. Széchenyi Zsigmond írja: "Az Afrika-vadászoknak két fajtáját ismerjük. Két aránytalan csoportját, mert az egyik fölényes többséggel áll a másik elenyésző kisebbségével szemben. Ennek a kisebbségnek a tagjai egytől egyig kiváló, jeles emberek, ritka kivételek, akik megérdemlik a legnagyobb elismerést. Ők azok, akik nem írnak könyvet." Sajnos, Teleki Samu is közéjük tartozik. Afrikai útjairól csak szűkszavúan és ritkán írt. Megmaradt egy zanzibári levele, a bécsi udvari levéltárból előkerültek a Baringó tó vidékéről írott jelentései, valamint az a cikke, amelyet az expedíció befejezése után, zanzibári pihenőjük napjaiban fogalmazott, s amely először a londoni Times hasábjain jelent meg.

Ezekre, valamint útitársa, Ludwig von Höhnel révén nyomtatásban is napvilágot látott útinaplórészleteire alapozva foglaljuk össze a két és fél esztendős expedíció eseményanyagát s tesszük hozzáférhetővé az 1886-1889 között az Egyenlítői Afrikában megtett híres út eredeti fényképfelvételeit. Erdélyi Lajos