A felemelő és tragikus eseményekben egyaránt bővelkedő magyar történelemnek kevés olyan drámai két esztendejét ismerjük, mint amilyen Teleki Pál második miniszterelnökségének ideje volt. És népe sorsát kevés olyan karizmatikus államférfi irányította századunkban, mint a Gandhi eszményét – „a politika a szeretet gyakorlati megvalósítása” – saját hite alapján is valló, az erdélyi politikai művészet bethlengábori realizmusát megvalósító, és erkölcsi meggyőződéséért mártíromságot is vállaló Teleki Pál. Történészeink előszeretettel állítják, hogy e században országunk és környezetünk története kényszerpályán mozgott, azaz vezetőiknek nem volt választási lehetőségük. Pedig hányszor bebizonyosodott, hogy a vezetők jelleme és a népek jellemvonásai – hasonló történelmi kihívással szemben – döntő módon határozták meg sorsukat.