Két - elmélettörténeti szempontból egymástól meglehetősen távol álló - szociológust mutat be a szerző. Azért esett erre a két iskolateremtő személyiségre a választása, mert itt nyílik módja azt vizsgálni, "hogyan lehet végiggondolni a szociológia/társadalomtudomány egymást kizáró paradigmáit és példaszerű művelőinek írásait anélkül, hogy valamiféle szükségképpen csalóka és hajótörésre ítélt szintézisre törekednénk". A "politikamentes", a felvilágosodás és Comte pozitivizmusa talaján álló Durkheim és a marxi alapelveken, illetve a frankfurti iskola tradícióin nevelkedett Habermas gondolatait veti össze a szerző. Mindkét gondolkodóra jellemző, hogy elméletalkotói munkájuk szétfeszíti a szociológia határait, és ez az, ami Némedi Dénest "éppen mint nem szakfilozófust" köti mindkét szerzőhöz. ; A kötet első felében azt vizsgálja, milyen interpretációkban jelenik meg Durkheim elmélete a különböző gondolkodók munkáiban (Parsons, Münch, Habermas), majd azt elemzi, milyen sajátos "félreértésekkel" épült be az életmű a későbbi gondolkodók rendszerébe, illetve kimutatja, hogy Durkheim németországi "kiruccanása" nem volt reveláló hatású munkásságára. Végül Durkheim helyét jelöli meg a szociológia történetében. A második részben Habermasnak az "értékmentes szociológiáról" vallott nézete, kritikai szemléletmódja, a szocialista országoknak a nyolcvanas évek végén bekövetkezett összeomlására rímelő, 1981-ben írt tanulmánya (A kommunikatív cselekvés elmélete) és a "helyrehozó" forradalom gondolati megalapozása adja a tanulmányok témáit.