Élete utolsó évtizedében Baka István költészete a kortárs líra élvonalába emelkedett. Olyan lezárt és teljes életművet hagyott hátra, amely a népitől a tárgyiasig a magyar költészet csaknem minden fontosabb irányát ötvözte. A nemzeti tradícióhoz fűződő herderi líra éppúgy jellemzői, mint a léttani, heideggeri vagy a nyelvkritikus wittgensteini. Korai versei a sorsvállaló nemzeti költészet hagyományának mély átélését jelzik.
Baka István azonban már ekkor sem kizárólag a diktatúrával és képviselőivel ütközött. Az emberi létezéssel gyűlt meg a baja. Az igazi valóság számára egyre inkább a konkrét téren és időn kívül mutatkozott meg. Ez az a pont, ahol Baka a magyar lírai hagyomány öröklött beszédmódjából kilépett. (Az érett, nagy kötetek: Égtájak célkeresztjén, 1990, Farkasok órája, 1992, Sztyepan Pehotnij testamentuma, 1994, November angyalához, 1995, Tájkép fohásszal. Versek 1969–1995, 1996).

Legszemélyesebb versei közé tartozik a Sztyepan Pehotnij versesfüzete. A szerző kitalál magának – a nevét is oroszra fordítva – egy orosz szamizdat költőt, megírja helyette az életművét. Hogy az illúzió tökéletes legyen, még az orosz címeket is megadja. Mindez természetesen aligha lehetett volna sikeres az orosz irodalom (ideértve ennek illegalitásba kényszerült részét) ismerete nélkül.