„Rémnovellákat” ígér Spiró György kötetének alcímében, és tartja is magát ígéretéhez. Aki valóban horrorra, thrillerre vagy valami hasonlóra számít (mondjuk a szerző nem ismeretében), nem fog csalódni: eltűnt, meggyilkolt gyerekek, balkáni háborúk vérgőzös jelenetei, fantasztikus álmok, titokzatos képtelenségek rendre szerepelnek a többnyire rövid írásokban, novellákban. A meglepő legfeljebb az lehet, hogy Spiró ezeket az alpári fogásokat is a legmagasabb szinten képes produkálni, valahol Bierce magasságában, ha nem is egészen az ő módján. Akit azonban a szerző neve és nem ezúttal választott műfaja vonz a könyvhöz, szintén elégedetten fejezheti be az olvasást. Spiró természetesen nem változott meg, alapproblematikája is megmaradt, filozófiai-bölcseleti megközelítésmódja is a régi, a mindennapok, a banalitások iránti szenvedélyes kiváncsisága, a szinte ember alatti életformák és életvezetések bámulatos ismerete is rávall. Nem véletlen azonban a műfaji választás. Spiró ugyanis, egészen a legelsők között arra vállalkozott elbeszéléskötetében, hogy a világ 1989 utáni változásainak szépprózai tükrét adja. Persze nem direkten, célratörve és mintegy tematizálva is a problémát, de nem is parabolisztikusan, áttételesen, ellégiesítve- absztrahálva a dolgot. A rémnovellák nem allegóriák, hanem a valóság modelláló „tükrözései”. Felépítésük igen sok hasonlóságot mutat. A kezdet általában egy verista novelláé, életképé, néha akár idillé. Ez a kép bomlik azután nemcsak ki, de meg is. Elrajzolódik, áttűnik, deformálódik, „rémessé” válik. Úgy azonban, hogy alapstruktúráját megőrzi, sőt szinte csak a rémségben bontja-mutatja-vállalja azt fel igazán.