Sorozat: Bibliotheca Historica.

Az 1830–1831. évi lengyel nemesi fölkelést I. Miklós cárnak úgy sikerül levernie, hogy az elégedetlen parasztokat saját uraik ellen lázítja fel. A reformkori magyar nemesség legjobbjait megrettenti ez a példa. Legkiválóbb elméi korán eljutnak ahhoz a felismeréshez, hogy ha az elnyomó idegen hatalommal – a bécsi udvarral – szemben sikere akarják vinni a céljaikat, előbb hátországukat kell biztosítaniuk. Azaz, a nemzeti érdekegyesítés jegyében szövetségesükké kell tenniük a jobbágyságot. Wesselényi Miklós báró SZÓZAT A MAGYAR ÉS SZLÁV NEMZETISÉG ÜGYÉBEN című röpirata ennél is tovább megy. Elengedhetetlennek tartja, hogy „jogkiterjesztő asszimiláció” révén az európai alkotmányosság vívmányaiban részesítsék a nemzetiségeket is. Minderre – fejti ki – azért van szükség, nehogy az orosz cári birodalom terjeszkedő politikája a magyarság ellen fordítsa a Kárpát-medence más – főleg szláv – nyelvű etnikumait.
Wesselényi, az 1832-36. évi országgyűlés liberális ellenzék vezéregyénisége, igaza biztos tudatában mesteri érveket sorakoztat fel orátori lendülettel. E sokáig méltatlanul mellőzött remekmű a dualizmus korában és a két világháború között az egyoldalú Széchenyi-kultusz miatt merült feledésbe, az elmúlt évtizedekben pedig témája tette lehetetlenné megjelenését.