Az 1810-es években az Old Bailey számított London egyik legforgalmasabb utcájának. Itt komorlott a Newgate börtönépülete, és időről időre itt gyülekezett a kíváncsi, borzongásra vágyó tömeg a nyilvános kivégzésekre. Charles Corday portréfestőnek már csak hét nap volt hátra az életből. Azzal vádolták, hogy meggyilkolta a nem éppen feddhetetlen erkölcsű grófnét, akinek az arcképén dolgozott. A bíróság bűnösnek találta, és kötél általi halálra ítélte. Anglia akasztófáit igencsak sűrűn dolgoztatták ezekben az időkben, abban a hitben, hogy egyedül a kíméletlen és brutális büntetés segíthet gátat vetni a bűnözésnek. Anglia és Wales területén 1816 és 1820 között több száz ember kivégzése vált köztéri látványossággá, pedig csak a halálos ítéletek egytizedét hajtották végre. S hogy miért? A halálraítélt rokonai és barátai megtettek mindent, hogy megkapják befolyásos arisztokraták, politikusok, egyházi személyek aláírását a kegyelmi kérvények benyújtásához, amelyek elárasztották a belügyminisztériumot. Kivételes esetekben, a látszatra való tekintettel vagy a társadalmi nyomás hatására, a belügyminiszter független nyomozót nevezett ki az ügyek kivizsgálására. Ilyen alkalmi nyomozó volt Rider Sandman, az egykori katona, aki megjárta a waterlooi csatateret is. Bár nem volt hivatásos rendőr, abban a reményben vállalta a megbízatást, hogy viszonylag könnyű munkával szép pénzt kereshet. A nyomozás során azonban többet is megtudott, mint kellett volna, és megjárva Newgate bűzös celláit és az arisztokrácia parfümtől illatozó fogadószobáit, egyre több ellenséget szerzett magának. Pedig hét nap nagyon kevés volt, hogy egy ártatlan embert megmentsen az akasztófától, miközben a hóhér csak a dolgára várt.