Alexander, Jeffrey C. : Szociológiaelmélet a II. világháború után

Már a kötet élén szereplő tárgymutatóból kiderül - amit a rá következő Előszó csak megerősít -, hogy a mű egyetemi oktatómunka keretében keletkezett, anyaga ugyanis nem fejezetekre tagolódik, hanem húsz "előadásból" áll. A szerző először - jó tanár módjára - akkurátusan fölteszi a kérdést: Mi az elmélet?, s miközben körvonalazza a maga álláspontját arról, hogy a szociológiában mi tarthat számot e fogalom rangjára, egyúttal kifejti egész későbbi gondolatmenete egyik sarktételét is. Véleménye szerint a szociológia tudománya Európában született ugyan, s első nagy teoretikusai (például Marx, Émile Durkheim és Max Weber) is németek vagy franciák voltak, de valóban sokágú, tekintélyes, mondhatni "akadémikus" diszciplínává az Amerikai Egyesült Államokban vált a harmincas évek második felétől napjainkig tartó folyamatban.
Alexander a szellemi súlypontváltás kulcsalakját Talcott Parsonsban látja, akitől és akiről eddig viszonylag kevés volt olvasható magyarul, így a vele foglalkozó öt "előadás" akár külön kismonográfiának is tekinthető a könyvben. Parsons kiemelkedő jelentőségét a mű abban jelöli meg, hogy az empirikus kutatások tömegét fölhalmozó amerikai szociológiát az ő munkássága oltotta be elméleti fogékonysággal, mégpedig rögtön olyan szemléletmóddal, amelyik egyesíteni törekedett a determinisztikus, illetve az egyéni cselekvés szabadságát hangsúlyozó felfogások igazságtartalmait.
Terjedelmes életműve - első szisztematikus elméleti munkája 1937-ben jelent meg, kései nagy összefoglalásai a hatvanas évek legvégén láttak napvilágot - a II. világháború után mind a mai napig meghatározta, meghatározza az amerikai szociológia fogalomrendszerét: az új és újabb irányzatok szinte kivétel nélkül vele vitatkozva alakították ki saját álláspontjukat. Némelyikük a kölcsönviszonyokat tanulmányozó parsonsi rendszerszemlélet helyett a konfliktusok vizsgálatát javasolta (például John Rex és iskolája), mások az egyetlen eredendően amerikai filozófiai hagyomány, a pragmatizmus gondolataival vélték fölfrissíteni a szociológiai elméletet (többek között a nálunk valamelyest ismertebb George Herbert Mead és követői), megint mások - így például a hatvanas évek diákmozgalmaiban vezető ideológussá vált Herbert Marcuse - a marxizmus kritikai örökségének feltámasztásán fáradoztak, a legfrissebb fejlemény pedig a kulturális antropológia diadalmas térhódítása, amely elsősorban Clifford Geertz nevéhez köthető.