A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban
Származásunk, nyelvünk eredete, az őshaza, ősvallás, ősműveltség kérdése évszázadokkal ezelőtt is aktuális és divatos téma volt a magyar írásbeliségben. Napjainkra ez a problémakör még fontosabb lett, még nagyobb érdeklődést vált ki hazánkban és a határainkon kívül élő magyarság köreiben egyaránt. Túl azon, hogy e tárgy az ún. nagyközönséget változatlanul és behatóan foglalkoztatja, a nyelvészek, irodalmárok közül csak kevesen gondoltak arra, hogy a látszat ellenére a magyar irodalom sem érzéketlen, visszhangtalan. Voltaképpen Anonymustól Bella Istvánig költőink és íróink meglepően hosszú sora megnyilatkozott valamilyen módon e kérdésről. A tudomány nem csupán elmulasztotta az irodalom ilyen szempontú vizsgálatát, de őstörténetünket tekintve élesen elkülönítette az aktuális tudományos tételeket helyeslők és az azokat tagadók vagy éppenséggel fantasztikus, dilettáns nézeteket vallók táborát. Sajnos, a rendszerváltást követően elképesztően agresszívvá vált az utóbbi csoportozat, s tanaik szellemi parlagfűként fertőzik a meglehetősen védtelen közvéleményt. Ez a munka arra vállalkozik, hogy a kezdetektől napjainkig részletes, pontos, jellemző idézetekkel nyomon kövesse a szélesebb értelemben vett irodalomban e kérdéskör alakulását. Bebizonyítja, hogy a nyelvrokonsági tematika – a felületes említéstől a mű lényegét érintő mély hatásokig – végigvonul irodalmunkon.