A Szirénzene című kötet összesen 38 tanulmányt (illetőleg a Szolgáló tudomány függelékeként egy 39.-et is) tartalmaz az 1953-tól 2003-ig eltelt ötven esztendőből (vállaltan eredeti szövegükkel, utólagos betoldások nélkül, bár azért találunk az utóbbira is példát, ha, mondjuk, a Legbölcsebb az idő 1987-es kiadásának 46. oldalát, ti. a Winckelmannra vonatkozó, fentebb idézett megjegyzést a Szirénzene 174. oldalával összevetjük). Az írások sorrendje nagyjából követi az időrendet, leszámítvaaz első és utolsó, programadó cikket („Religio academici”, ill. Mi filológusok). A tanulmányok két tematikai csoportra oszthatók: a tudományszak története segítségével az ókortudományt a magyar és egyetemes gondolkodástörténetben értelmező, programatikus (bár olykor a recenzió álruháját felvevő) darabok („Religio academici”; Riegl késő római iparművészete és a klasszika-archaeológia; A kiállítás mint alibi; Szolgáló tudomány; „Ismerem helyemet”. A másik Pulszky-életrajz; Alföldi András és a magyar ókortudomány; Egy halálhír. Kerényi és Magyarország, 1943–1948; Pelasg őseink. Nemzeti és egyetemes a magyar klasszika-archaeológiában; Mi filológusok), illetve az ún. talált tárgyak: a többnyire a Szépművészeti Múzeumban őrzött egyes tárgyak (újra)kiadása és elhelyezése a legszélesebben vett történeti/művészettörténeti kontextusban.