A 19. századra a kőszínházakban kialakult a díszletkánon. A klasszikusokhoz és az akkor modernnek számító darabokhoz is a környezetet minél realisztikusabban bemutató díszleteket építettek és a jelmezek is aprólékosan követték a szövegben leírtakat. Általában óriási díszletek készültek: ezeken a legapróbb részletet is kidolgozták, semmit sem bíztak a néző képzeletére vagy a színészi játékra.
Azonban már a század közepétől megjelentek olyan írások, amelyek erősen kritizálták a túlságosan földhözragadt megoldásokat. Az elégedetlenkedő hangok elsősorban nem a színházi szakma képviselőitől érkeztek, hanem költők, írók és más művészeti ágak képviselői állítottak fel alternatív elméleteket a szerintük ideális látvány megteremtésére. Darida Veronika ezekből az elképzelésekből válogatott össze egy kötetre valót, három részre tagoltan: a költők, írók álmait, a képzőművészek vízióit és a színházelmélet legklasszikusabb reformereinek (Appia, Craig és Artaud) terveit közli.

Az igazi alternatív elképzelések tehát olyanoktól származtak, akik nem a színfalak mögül érkeztek, hanem a zsöllyesorokból. Az értelmező mint néző válik kulcsfigurává, a színpadon megjelenő látvány így elsősorban képzőművészeti kérdés lesz. Amivel elsősorban festők és szobrászok kezdtek el komolyan foglalkozni, és közülük az ebben a kötetben felsoroltak (Kandinszkij, Oskar Schlemmer, Friedrich Kiesler) csak egy kis – ám rendkívül fontos – részt alkotnak. Sokkal komplexebb és több nézőpontú a rendezők elképzeléseivel foglalkozó rész. Az egyes tanulmányok esetében a könyv írója a szerzők saját műveit teszi középpontba, azokon mutatja be gondolatmeneteiket – mint ahogy ők is a megvalósult színpadra állításokkal. Elképzeléseik sok esetben a klasszikus darabokon nem lettek volna bemutathatók, kivéve az olyan óriásműveket, mint a Hamlet, aminek autentikus színpadra állítása Edward Gordon Craiget egész életén át „kísértette”.