Szeged, ​Mikszáth Kálmánnak második szülőföldje, a fogadott szülőföldje, ahogy egy Gárdonyi Gézáról írott czikkében mondja, az a hely, ahol az író tehetsége először bontakozik ki a maga teljességében. Megrendülve saját írói tehetségébe vetett hitében, elhagyta azt a várost, melyben annyit dolgozott már – másodrendű lapok, no meg a papírkosarak számára – s amely csak akkor tudta megérteni, midőn a szegediek fölfedezték az egész ország számára. Szívében egy mélységes sebbel, mely egyéni életét az emberiség legsajátosabb földi pályái közé sorozta, jött Szegedre, de az új viszonyok, az új munkakör új önérzetet adtak duzzadó tehetségének. A lapban, amelyhez szegődik: a Szegedi Napló-ban, nem szürke rovatok névtelen munkásaként jelentkezik.

Első czikke saját első szegedi napjáról szól s ettől fogva alig van nap, mely megírni való élményt ne nyújtana tollának. Hamar megismeri a várost embereivel és érzéseivel, alakjaival és törekvéseivel. Szubjektív élményeit a fiatalos humor tükrében, csillogtatja s pár nap múlva lesik minden szavát. Egy-egy tréfáján, odavetett megjegyzésén nevet az egész város. De mint az egymást szerető emberekkel történni szokott, az embert is meg a várost is, Mikszáthot és Szegedet, egy szomorú közös emlék, egy nagy szerencsétlenség fűzte össze halhatatlan barátsággal. A nagy szegedi árvíz alkalmával világlott ki, hogy Mikszáth a valódi élményeknek legügyesebb krónikása, kinek kezében a ma bajai és szerencsétlenségei örök értékű rajzokká finomodnak.