Széchenyi ​a legtöbb gondolkodó honfitársunk számára nem hús-vér ember, hanem félistenekhez hasonlatos figura, akinek sorsa egyike a magyar nemzet leghatásosabb modern mítoszainak. Tizenöt évtized pergett alá az idő rostáján azóta, hogy a döblingi szanatórium emeleti lakosztályában eldördült a végzetes pisztolylövés. Világháborúk s diktatúrák viszontagságain átvergődve, tanulságaitól kiábrándulva ma egy, a politikától megcsömörlött nemzedék éppen olyan „karizmatikus” vezető után áhítozik, amilyenné az ő szobrát formálták gondos kezek s tudatos szándékok. Széchenyi alakja, sorsa mindmáig kétségkívül alkalmas arra, hogy a nemzeti érzésvilág vallásos rajongóinak üdvtörténetében ő legyen a megtagadott és megfeszített, de végül feltámadó Messiás.
Ebben a könyvben azonban nem a legendák Széchenyijével találkozhat az olvasó. Egy minden zsenialitása, impozáns alkotásai stb. ellenére sokféle kicsinyességgel, hibával teli, a maga egyszervolt sorsával betegen megküszködő, a mindennapok erkölcsi csatáiból hol győztesen, hol vesztesen kikerülő férfi pályáját rajzolja elibénk az elfogulatlan szakkutatás eredményeinek summázata. A lángész kinyilatkoztatásainak réveteg hallgatása helyett inkább a politikai és lélektani rejtélyek bogozása kínál magas fokú szellemi izgalmat.
Sok évtizeden át nem volt olyan népszerű összefoglalás a magyar olvasók asztalán, amely a Széchenyi-kutatás azóta felhalmozódott számos értékes részeredményét közérthetően, olvasmányos stílusban tárta volna az érdeklődő közönség elé. A „legnagyobb magyar” születésének bicentenáriuma remek alkalmat kínált egy ilyen célú, az életút összes lényeges részletét felölelni igyekvő áttekintés elkészítésére. A kötet elfogyott, 2001-es második kiadása sincs már sehol a könyvesboltok polcain – így itt az ideje, hogy Csorba László munkája immár harmadik (részben átdolgozott) kiadásban lásson napvilágot. Ám ha a klasszikus Széchenyi-legendák egy része fenn is marad a szakmai rostán, szó sincs valamiféle divatos „deheroizálásról”. Hiszen legragyogóbb tetteinek nem vész el, csupán illúzióktól remélhetőleg mentesebb összefüggésekben tárul elibénk erkölcsi vonzata. Az eddig csupán hódolattal megközelíthető félisten figurája mögül viszont így előbukkanhat igazi valójában az esendő ember, akit nemcsak becsülni és tisztelni, de szeretni is lehet.