1944-ben, tragikus időpontban, alig egy évvel a nagy tudós és író halála előtt jelent meg először a Száz vers. Szerb Antal, amint ez nagy irodalomtörténeteiből, de kisebb írásaiból is fényesen kitűnik, elsősorban a világlíra, a költészet nagy értője, szenvedélyes "szerelmese" volt. Antológiájában a számára legszebbnek tűnő görög, latin, angol, francia, német és olasz verseket gyűjtötte egybe, vagyis azokról a területekről válogatott, amelyeknek irodalmát az eredeti nyelven, szakemberként ismerte. A gyűjtemény azonban nem irodalomtudósi teljesítmény (bár ilyen alapozás, ilyen ismeretek nélkül sohasem készülhetett volna el); szerzője a bevezetőben írja: "Hogy melyik a világ objektíve legszebb száz verse, azt senki meg nem mondhatja; mi beérjük a száz szubjektíve legszebb vers kézbeadásával."

A tíz ciklusra (Magányosok, Szeretők, Istenek, Halandók, Állatok, Nosztalgiák, Sorsok, Éjszakák, Bánatok, Hatalmak, látomások) osztott, tehát - mint a cikluscímekből is kiderül - hangulati rendbe sorolt költemények túlnyomó többsége valóban a világirodalom legszebb, legjelentősebb versei közé tartozik, persze sajátos - elsősorban Szerb Antal ízlésére, romantikus és modern nosztalgiáira jellemző - szűrőn keresztül, nagyon is egyéni "metszetben". Ez az egyéni "bélyeg" nem is elsősorban a szerzők kiválasztásánál szembetűnő, hiszen a világirodalom általánosan ismert és elismert legnagyobbjai rendre szerepelnek az antológiában (Szent Ambrus, Apollinaire, Browning, Baudelaire, Catullus, Chénier, George, Goethe, Mörike, Rilke, Valéry, Vogelweide stb.), csakhogy nem éppen azokkal a versekkel, amelyeket a többi antológiák közölni szoktak; mégis telitalálatok, egy szinte csalhatatlan ízlés bizonyítékai merülnek fel oldalról oldalra.