Első kiadás.

Hervay legújabb kötetének versei is az emlékezés tört cserepeiből építik föl a „kétségbeesett remény” otthonát az örökké úton, örökké gyalog, mindig hazulról, mindig haza tartó költő számára. A fájdalom, a védtelen holtakért érzett bűntudat, a társtalanság, az emésztő magány, az otthontalanság, a végleg elveszített gyermekkor gyötrelmes emlékei mégsem válnak önsorvasztó magánüggyé ebben a lírában, mert minden elemi erejű indulat mögött a költőivé konvertálódott „mégis” munkál: „fejünk fölött a kék remény / hiába mázolják át naponta / hiába tiltanak el az anyatejtől / felnövünk árvacsalánon is”.
Sorsának véletlenjei élet és halál mezsgyéjére sodorták, a történelem választásai lehetőségek elé állította, de Hervaynak volt ereje általános érvényű lírai alkotásokban elmondani válaszait.