A Nobel-díjas író elbeszélés-ciklusa a huszadik századi orosz próza remekei közé tartozik. A finom mívű elbeszélésekben az életet megszépítő szenvedélyként bontakozik ki a szerelem, a maga testi és lelki teljességében. A rendkívül tudatosan, aprólékos műgonddal felépített ciklus merész őszintesége mély, erős gondolatisággal párosul, amely mintegy filozófiai igénnyel törekszik az élet értelmének megfogalmazására.
Bunyin kivételes lélekismerettel, magával ragadó stílusművészettel jeleníti meg a Sötét fasor elbeszéléseiben a férfi és nő örök kapcsolatát; az író az ifjúkor költői megidézésével búcsúzik - hattyúdalként - az élettől.
Az elbeszélések egy része most jelenik meg első ízben magyarul.

"Az írónak éppúgy szíve-joga, hogy szavakkal ábrázolja a szerelmet, bátran és nyíltan - miként az minden korban megadatott a festőknek és a szobrászoknak is a maguk eszközeivel; csupán a hitvány lelkek látnak még a szépségben és a szörnyűségben is hitványságot" - vallja Bunyin egyik hősének szavaival.