Olga Tokarczuknak (1962) mindig is Szilézia volt az otthona. Igaz, a nyolcvanas évek első felében a Varsói Egyetemen tanult pszichológiát (a legviharosabb időszak, 1981 decembere több elbeszélésében is visszatér). Az évtized második felében Wrocławban dolgozott, a szakmájában, majd egyre több időt szentelt az írásnak és a könyvkiadásnak. Nowa Rudában él, ha éppen nem járja a világot. Bár gimnazista kora óta jelennek meg versei, elbeszélései, a valódi pályakezdést egyetlen magyarul is olvasható regénye, Az Őskönyv nyomában (1993, 2000) jelentette. Újabb regényeivel – E. E. (1995), Őskor és más idők (1996), Nappali ház, éjjeli ház (1999) – bekerült a mai lengyel próza legszűkebb élvonalába, műveit már Európán kívüli nyelvekre is szorgalmasan fordítják. Meghatározó szerepet játszott abban, hogy a lengyel prózában 1990 után háttérbe szorult a fikció iránti bizalmatlanságról árulkodó dokumentarista és önéletrajzi írásmód. Az új nemzedék a „formai ellenforradalom” után visszahelyezte jogaiba a történetmondást, újra felfedezte a hagyományos prózaírói erényeket. Ennek köszönheti sikerét. Tokarczuk műveit gyakran próbálják értelmezni pszichológiai kategóriákkal (főként Jung és Freud hatását keresik), vizsgálják mitográfiai prózaként (Eliadéra vagy García Márquezre hivatkozva), megint mások pedig a feminista kritika eszköztárával közelítik meg. E kötet olvasói mindegyik módszert kipróbálhatják. Nem fognak célt téveszteni, hisz Tokarczuk szerint az „én”, bármilyen gyanús konstrukció is, igen jól használható. Nélküle nem lenne irodalom.