Hamvas Béla művei 17.

Az egy a megismételhetetlen. Egyszer van. Egyetlenegyszer. Először és utoljára. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan. A misztérium. A hallgatás őre a néma szent erdőben élő hangtalan egyszarvú, a tilalmak küszöbén, az utolsó lény, a lét legvégső alakja, az Egy. De hiába egy és egyetlen. Ha vele vagy, tudod, hogy ez az egy az egész és az egyetlen, a minden. Hiába van először és utoljára. Mindig volt és van és lesz. És hiába megfoghatatlan. Ő az egyetlen megfogható, ő a valóság, a realitás, a tapasztalat és a konkrétum, és ami rajta kívül van, az káprázat. Hiába ő a misztérium, ez a misztérium van bennem és benned, és ez vesz bennünket körül, és ez az, amit megérintünk, s amit megeszünk s amit látunk és orrunkkal beszívunk, s hiába titok, ez az, amit mindenki tud, és hiába tilalom, ez az, amiből vagyunk. Ez az egyszarvú.