Se apák, se fiúk - Poszt szovjet dekameron

„Az orosz irodalom a huszadik század végére hatalmas tudást halmozott fel a rosszról: nemzedékem a rossz szócsöve lett. Az éles határok elmosódtak: az élet összefolyt a halállal, a kudarc a szerencsével, a nevetés a könnyel. Eltűnt a határ a férfi és a nő között. Soha ilyen vonzó nem volt a szexuális szélsőség, a perverzió, a szentségtörés” – állítja kötetünk egyik szerzője, az immár „világsztár” Viktor Jerofejev, aki egyenesen a romlás orosz virágainak nevezi a posztszovjet prózát. „Ez persze mind csak betű a papíron” – nyugtatja meg az olvasót az Európa-szerte ismert, Oroszország-szerte pedig egyenesen hírhedt Vlagyimir Szorokin, aki – akárcsak a kötetben bemutatott további tizenegy író – óriási kifejezési lehetőségeket talált a rossz, a gonosz ábrázolásában, mit sem törődve azzal, hogy a javító-nevelő irodalomhoz szokott, „erkölcsnemesítő” kritika az ördög művénekl titulálja azt. Az biztos, hogy ez az irodalom nem akar sem „az élet tanítómestere”, sem „az igazság mérföldköve” lenni. A kötet szerzői nemcsak a szovjet irodalommal, hanem a klasszikus orosz irodalom moralizáló vonulatával is látványosan szakítanak: se apák, se fiúk. Az új, alternatív orosz próza szinte teljesen ismeretlen Magyarországon: mióta kimúlt a szovjet irodalom, nem jelent meg műveikből összefoglaló áttekintés. Pedig Akszjonov, Petrusevszakja, Venyegyikt Jerofejev, Popov mellett érdemes megjegyezni Tyerehov, Bakin, Szlapovszkij és a többiek nevét is. Sőt, most érdemes igazán megjegyezni. A századvég posztszovjet korszaka – túl jón és rosszon – megint igazi, európai rangú orosz irodalmat ígér.