Hornyik Miklós : Scott kapitány utolsó feljegyzése - Ottlik Géza hagyatéka

Több levelemben is kéziratot sürgettem Ottliktól… Az évek múlásával egyre békésebben tűrte zaklatásaimat, s én is egyre csendesebb lettem. Jól megvoltunk egymással.
Egy éve beleegyezett abba, hogy kiadatlan írásaiból összeállítsak egy gyűjteményt, de a külvilág számára szigorúan zárolt kéziratdobozát nem adta a kezembe. Nagyjából tudtam, mi rejlik a dobozban s elszórva folyóiratokban, legépeltem hát a kötet tartalomjegyzékét, és zsebemben a Magvető szerződéssel fölkerestem Attila úti otthonában.
Címjavaslatomat elfogadta (Scott kapitány utolsó feljegyzése), a kötet tartalmi beosztását is, de a dobozból nem vett ki semmit, csak beletúrt a tartalmába. –Félkész dolgok, át kell írnom őket. Majd ha legközelebb erre jársz, odaadom. – Szerét ejtettem, hogy legközelebb is arra járjak. – Várjunk még egy kicsit… a Budát javítom.
…Megtörtént, hogy fél éven át nem beszélgettünk, nem is írtunk egymásnak. Nem kellett. Nem hiányzott. Jó, hogy a világon vagy, Géza bátyám, gondoltam magamban ilyenkor is, ez valahogy rangot ad a létezésünknek. Jó, hogy a világon vagy, lombon átszűrt napfény, teljes égbolt vigasza. De most rangvesztetten ülök az írógépem előtt, és semmilyen anekdota nem segít rajtam, semmilyen. Arany Jánossal mondhatom csak: Átfut szívemen a nemlét iszonya.
A legenda szerint Arthur király sem halt meg a csatamezőn, Avalonba, a gyógyulás szigetére vitték a tündérek, s egy napon vissza fog térni, ha népének szüksége lesz rá.