„A háború és a pusztulás együtt járt. A nyomdagép nem boldogult a plakátigényekkel. De még ha boldogult is, akkor is reménytelenül elúszott, elvesztette az agitációs jelleget. Nyomtatni csak olyan propagandisztikus plakátokat lehetett, amelyek hosszabb távra szóltak. A kérészéletű agitka a kézműves »háziiparosok« kezébe ment át. Ezeknek a plakátoknak óriási érdemeik voltak. A távirat vételekor (az újságok számára, még a kinyomtatás előtt) a költő, az újságíró tüstént »adta a témát«, a maró szatírát, verset. Éjszaka csúszkáltak-mászkáltak a rőfnyi ívpapírok fölött a festők, és reggel, gyakran az újságkihordás előtt, kifüggesztve megjelentek a »Szatíra-ablakok« plakátjai, ott, ahol legnagyobb volt a csődület: az agitációs irodáknál, a pályaudvarokon, a piacokon stb. Minthogy a gépekre nem kellett tekintettel lenni, hatalmas méretű, 4X4 rőfnyi plakátok készültek, sokszínűek, amelyek mindig megállították még a futókat is.”

Majakovszkij írta ezt utóbb azokról a szöveges agitációs plakátokról, amelyeket a polgárháború és a hadikommunizmus idején néhányadmagával készített, terjesztett mint a ROSZTA (Rosszijszkoje Telegrafnoje Agensztvo) hírügynökség dolgozója. Ezt írta még, szintén utóbb: „Emlékszem, nem volt pihenés… Távírósebesség, géppuskasebesség nélkül nem lehetett meg ez a munka.” Huszonkilenc hónap alatt mintegy 1600 plakát készült el, agitált üres üzletek kirakataiban, ablakokban, és 1300-nál többnek Majakovszkij írta szövegét, 400-nál többet ő rajzolt-festett meg. Naponta 50-80 verssort írt, magát hajszolva, fáradhatatlanul – és névtelenül, nem töprengve azon, művészet-e, amit művel, azon sem, hogy művelhető-e a művészet politikai tevékenységként.

Ezek az „ablakok”: a polgárháború és a hadikommunizmus két és fél évének máig eleven szatirikus-agitációs története. Szemelvényes reprodukcióik a hatvan éve előtti történelmi eseményeket idézik. Képaláírásaik, szövegeik azt a Majakovszkijt idézik, aki azt vallotta, hogy költőt nem lehet politikai szolgálatra kényszeríteni, de ő saját magát képes kényszeríteni erre. Megtette, és ezeket a tömeghez, sokaságnak szóló versikéket az újfajta poétikát megvalósító, szocialista realista versművészet kezdeményeivé tette. Olyan poémákká érlelte aztán a mindenkihez szólás törekvését, mint a „Vlagyimir Iljics Lenin” és az „Így jó!”.