Mi az eszme emberi érvénye, és mi a viszonya a gyakorlathoz, az emberi létezés személytelen, dologi oldalához? Mitől függően sikerül az embernek eszmei álláspontra helyezkednie, illetve mi akadályozza meg ezen elemi igényének kielégítésében? Hogyan mérlegelhető az eszmék időszerűsége, hol, mikor és kinek az esetében indokolt vagy indokolatlan, az eszmetörténet mozgásaival összhangban álló vagy velük konfliktusba kerülő eszme személyes képviselete, érvényesítése? Mi módon fér meg a különböző eszmék tarka együttese egymás mellett, s miképpen érvényesülhet a humanista egyetemesség elve az eszmék polemikus szembenállásában?

Ilyen és ehhez hasonló problémák előterében veszi szemügyre a szerző Dosztojevszkij világát, illetve az életműben központi jelentőségűnek tekinti regény, a Bűn és bűnhődés főhősének, Raszkolnyikovnak alakját. Az általa alkalmazott eszmetörténeti módszer egyfelől semmiképpen sem tekinthető elvont metafizikai tételek - erőltetett vagy, szerencsés - szépirodalmi alkalmazásnak, másfelől viszont az irodalmi műben megjelenített emberi problémák eszmei - és nem pszichologikus, szociologikus, nyelvi-szemiotikai, vagyis pozitív-tudományos - megközelítését véli föladatának. Az értelmezés egésze azt kívánja bemutatni, hogy bármely, az ember számára adott sajátos eszmetörténeti helyzet intellektusának és hagyománynak, az eszmei és gyakorlati szférának mint a humán-problematika állandó tényezőinek ellentétében alakul, az rájuk visszavezethető, s belőlük kiindulva értelmezhető. Az értelmezés biztosítéka ezen ellentéteknek a humanista egyetemességelv szellemében vett látszólagos, azaz paradox volta, illetve az a belátás, hogy ugyancsak a humanista egyetemesség elvéből következően a paradoxon föloldása kívül kell hogy essék az ember reális lehetőségeinek körén. A voluntarista, utópikus szándékot tápláló, az ellentétek intellektuális föloldásával kísérletező Raszkolnyikov alakjának, sorsának értelmezése ily módon egyben a regényértelmezés szempontjául választott alapelv próbája is.