Grafikai terv. Bogyó Virág.
Fotó: Eperjesi Ágnes.

A Tréfa magyarul 1968-ban jelent meg az Európa (illetve a pozsonyi Tatran Magyar Üzem) kiadásában, hogy aztán a bevonulás másnapján húsz évre eltűnjék a közönség elől (Csehszlovákiát az augusztus 20-án indított offenzíva eredményeként szállták meg a Varsói Szerződés, köztük a Magyar Néphadsereg csapatai). 1988 nyaráig senki nem tudott róla semmit – sokan vélték úgy, hogy a köteteket bezúzták –, amikor egy kiadói rovancs során remek állapotban kerültek elő az Európa pincéjéből. Így aztán az ár gyors átragasztása után (27 forintról 57 forintra), húsz év késéssel a könyvesboltokba került, kisebb szenzációt keltve az ilyesmire fogékony közegben. A Raktárkészletet tető alá hozó Beck András is ekkor találkozott vele, s mint bevezető írásában megjegyzi, azóta foglalkoztatták „ezeknek a raktármélyi könyveknek” a „végtelen hétköznapjai”, és „ennek a raktármélynek talán nem is a politikai és kulturális dimenziója”, „hanem a raktármély ontológiája”; „mintha egy húsz éve tartó pillanat örvénye kapott volna el hirtelen, és húzott volna lefelé”.
A szerző-szerkesztő e húsz év nyomába ered (miközben jó néhány dolgot megtudunk róla magáról is): interjút készített az Európa Könyvkiadó egykori munkatársaival, Kundera fordítóival, a cseh irodalom szakértőjével, akik hol emlékeznek, hol (és főleg) nem emlékeznek arra, mikor került a kezükbe, vagy egyáltalán a kezükbe került-e az eltüntetett kötetek valamely, az elzárást túlélő példánya.

Essék szó a legjobb szerkesztői húzásról: arról, hogy Beck András végül rávette Bán Zoltán Andrást esszéjének megírására. Egy a Berkeséhez hasonló, megmenekült Tréfa-példány útját követve BZA megidézi a hetvenes-nyolcvanas évek fővárosi értelmiségi közegét; a személyes hangú szép szöveg egyszerre olvasható kordokumentumként és – a szerkezeti megoldás, valamint a történelem, illetve a história nagy díszletei előtt játszódó mikrotörténetek egybejátszatása miatt – remek kis Kundera-hommage-ként.