Szigethy István rajzaival

Móricz Zsigmond elmondja a regény históriáját Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás világháborúnál is régebben volt egyszer egy fiatal író, aki Budapesten lakott, az Üllői-út 91/a számú házban, hátul a második udvarban az első emeleten, egy kis alkovos egyszobás lakásban. Ott lakott a kis feleségével s volt nekik egy gyönyörű, roppant erős és hatalmasan okos fiuk, akinek már minden képessége napnál fényesebben tündöklött, hiszen már hét hónapos volt.
Minden reggel az volt az én dolgom, - mert hogy el ne tévesszem, én voltam az a fiatal ember, 32 évvel ezelőtt - hogy ezt a nálam még fiatalabb kis legényt százig ugráltattam. Megfogta a két mutatóujjamat s hop, hopp, meg sem állott, míg százig nem számoltam. Nem győztem eleget csodálkozni az erején, mert én nem vállalkoztam már akkor se erre a bravúrra. Szóval éltünk hármasban boldogan. Egyszer azt mondja a kisbaba édesanyja: - Pénz kellene, egy kis pénz. Már a picinek is kis cipőt kellene venni, még pedig bőrcipőt, hiszen nemsokára járni fog. Meg egyébre is kellene, hát próbálja meg, szívem, - ez voltam én - szerezzen valahogy egy kicsi kis pénzt. A fiatal ember megvakarta a fejét és nagyot sóhajtott: - De honnan? Egyebet nem tudok, csak írni, s az a baj, hogy az emberek még nem tudnak olvasni. Nem tudják elolvasni, amit én írok. Nem adnak érte pénzt, akármit is írok.
# A szennycímlapon iskolai ajándékozási bejegyzéssel.
A hátsó kötéstábla kissé viseltes.