Magyar ásatás az Appenninekben 1861-ben. Az elmúlt évszázad folyamán jelentős fordulat történt az európai műveltség egyik fő forrását jelentő ókori mediterrán kultúrák tárgyi emlékeinek szemléletében és értékelésében. Korábban megítélésük alapja szinte kizárólag esztétikai minőségük vagy ábrázolásaik tárgya volt; ez határozta meg rangjukat gyűjtőik és nézőik szemében. A XX. századhan azonban mind szélesebb körben került az érdeklődés középpontjába a fennmaradt és az ásatás során szüntelenül gyarapodó emlékanyag történeti forrásértéke. Ez az egyes tárgyakra vonatkozó, korábban semmibe vett vagy másodlagosnak tekintett adatokra irányította a figyelmet - természetesen nemcsak az ókor klasszikusnak nevezett kultúráival kapcsolatban. Ilyen adatok többek között azok, amelyek az egyes darabok készítési helyére és módjára, lelőhelyére, előkerülésük körülményeire, keletkezésük idejének, típusaik elterjedésének minél pontosabb meghatározására, nem utolsó sorban pedig arra vonatkoznak, milyen összefüggésben, milyen további darabokkal együtt, milyen földrajzi környezetben találták őket, hogyan használható fel vallomásuk letűnt korok és kultúrák életének, szervezetének, kultikus szokásainak, társadalmi viszonyainak megismerésére. Ezek a kérdések felkészületlenül érték a klasszikus kultúrák egykori területén kívül létrejött nagy antik-gyűjteményeket, mert gyűjtésük vezető szempontja megalapozásuk idején a tárgy művészi, ikonográfiai vagy kuriózum értéke volt. Ez jellemezte a klasszikus földön előkerült tárgyi emlékek legnagyobb hazai együttesét, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményét is. A bemutatható anyag és az iránta mind szélesebb körben megnyilvánuló sokirányú történeti érdeklődés ilyen szembenállásának helyzetében kiemelkedő jelentőséget kapott az, hogy mintegy negyed századdal ezelőtt a múzeum egy jó évszázadon keresztül családi tulajdonban őrzött olyan gyűjteményt tudott megvásárolni, amely egykorú írott források alapján ismert, hiteles ásatásokból származó leletegyüttest tartalmazott. A jelen kötet tárgya ennek az együttesnek az első bemutatása. Magyar történeti és művelődéstörténeti szempontból az adja meg anyagától és egyéb tanulságaitól független jelentőségét, hogy ez volt az első, jó ideig folytatás nélkül maradt magyar ásatás a klasszikus ókor területén, az ásatók pedig az 1861-ben a szabadságharc folytatására váró olaszországi magyar légió katonái voltak.