Sorozat: Kiseurópa.
Ford.: Györffy Miklós.

„És mert az mindig romantika, ha valami földi az abszolútum rangjára emelkedik, így ennek a korszaknak a szigorúan vett, igazi romantikája az egyenruha, mert mintha léteznék az egyenruhának valami világon és időn túli eszméje, olyan eszme, amely nem is létezik, és mégis oly heves, hogy sokkal erőteljesebben ragadja meg az embert, mint bármely földi hivatás, nem létező és mégis oly heves eszme, hogy az egyenruhást az egyenruhának valóságos megszállottjává változtatja, soha nem teszi azonban hivatást űző emberré a civil élet értelmében, talán éppen azért, mert az egyenruhát viselő embert tökéletesen kielégíti az a tudat, hogy megfelel kora életformájának, és vele saját élete biztonságának is.”
„Lassan mentek, csupa várakozás volt a táj csendje, noha mást, mint az esőt és az estét nem lehetett tőle várni. Puhán borult fölé az ég, és időnként az esősávok mintha bensőséges egységbe vonták volna a földdel, és ők is úgy érezték a csendben bandukolva, mintha semmi más nem maradt volna számukra, csak a várakozás, mintha mindaz, ami eleven volt bennük, az ujjaikba költözött volna, amelyek összesimultak és egymásba kulcsolódtak, mint egy bimbó szirmai. Vállukat egymásnak döntve, messziről háromszöghöz hasonlítva mentek a parti úton, némán, mert egyikük sem tudta, mi sodorta őket egymáshoz.”