Pilinszky ​János (1921-1981) művében „a költészet az önmagában forgó fájdalom nyelve lett” (Németh László), amelyen a modern történelem és létezés poklába vetett ember – a költő szavával: a creatura – helyzetét mondja el roppant magasfeszültségű versbeszédével. Korunk leginkább egyetemes emberi tapasztalatát, az ártatlanok szenvedését tekintette személy szerint is a költő egyetlen igazi mondanivalójának: „Egyéni elkötelezettségemhez a döntő érvet minden bizonnyal nemzedékemnek legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta”, vallotta, s „mozdulatlan elkötelezettségnek” nevezte azt a költői magatartást, amely a hivő lélek hűségével, odaadásával és azonosulásával ismeri föl a koncentrációs táborokba vetett embermilliók sorsában, „mindabban, ami itt történt, a botrányt, amennyiben megtörténhetett”, de azt is, hogy mindez „kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”.
A 20. század botránya „szemmel láthatólag feltörte Pilinszky előtt a hetedik pecsétet. Az új emberre nyitotta rá a szemét: arra az emberiségre, amelyről mindent lehántottak, úgyhogy nem maradt belőle más, csak a sejtek biológiai makacssága… Az a csudálatos, hogy ennek az igazságnak a csupasz, tehetetlen valósága a legteljesebb szellemi intenzitással párosul. Látomása éppolyan sugárzó, mint amilyen sivár… rendithetetlen és örök iszonyat”, amiben „a borzalom és az üdvösség furcsán egymásba kulcsolódik”. (Ted Hughes)
S ennek a rendkivüli költészetnek az aurájához hozzátartozik az is, amit nemzedéktársa, Nemes Nagy Ágnes állapitott meg róla szólván, hogy legcsodálatosabban izzó versei, életművének legmagasabb csúcsai személyes életkörülményeinek a mélypontján születtek. „Fehér keze, fehér arca úgy világitott az ötvenes évek alagútjaiban, mint a bányalámpa.” Külső sorsának a nadirja egybeesett lirájának belső zenitjével.