Fordította, a tanulmányokat válogatta és szerkesztette Bella István.

Oroszországban a népnek szent meggyőződése, hogy a cár bármelyik királyt elvitetheti a kibitkán. S valóban nem tudjuk, hogy egyes országokban mit mondanának a feldjégernek, ha valami ilyen céllal megjelenne. Igaz, Novoszilcov gyakran mondogatta: „Nem lesz béke, amíg Európában nem vezetünk be olyan rendet, hogy a mi feldjégerünk egyazon könnyedséggel hajtsa végre a mi ugyanazon parancsainkat Vilnában, Párizsban és Sztambulban."

A feldjégerek, avagy császárvadászok a zsandárok fajtájából valók: a mindenkori kormányzat számára veszélyes elemekre vadásznak, rendszerint kibitkán járnak, egy rugózat és vasalás nélküli facsézán, mely keskeny és lapos, s elől magasabb, mint hátul. A feldjéger általában éjszaka érkezik, elkapja a gyanús személyt, sohasem mondja meg, hova is viszi. A kibitkára postakocsi csengőt szereltek. Aki nem volt Litvániában, el se tudja képzelni, milyen riadalom kél minden egyes házban, ha a postakocsi csengője megszólal a kapuban.

Közmondásos Oroszországban a szenátus törvényeinek homályossága. Különösképp a törvényszéki ítéleteké avagy határozatoké, melyeket céltudatosan úgy szerkesztettek, hogy többféleképp lehessen értelmezni, s így azok újabb ügyeket gerjeszthessenek. Ez az érdeke a folyamatos perekből hihetetlen hasznot húzó szenátusi kancelláriának.