"Szinte családilag adott gyerekkori barátaimon, a két Gabin kívül (Devecseri és Karinthy) az akkori fiatal költôgenerációból Radnóti volt az elsô, akit személyesen is megismertem. Nem irodalmi körökben, hiszen ilyenekbe még nem voltam járatos, csak a hatodik gimnáziumba. Akkoriban írtam, apám oly korai elvesztése után, elsô verseimet, és gyûjtögettem tovább a régebben kezdett versfordításaimat. Egyik unokatestvérem házitanárjáról kiderült, hogy az árván maradt fiatal Radnótit pótszülôkként támogató család tagja. Egy beszélgetésünkkor meg az ô számára derült ki (irodalmár volt, talán "titkos" költô is), hogy én is "írogatok". Próbálkozásaimból egyet-mást megmutatott Radnótinak. Egy alkalommal össze is hozott vele az Ilkovitsban egy rövid találkozásra. Amelynek emlékét sokáig ôriztem, ha tárgyi tanúságától megfosztott is a háborús sors (annyi mindennel együtt), a Járkálj csak, halálraítélt! dedikált példányától. Ez a kötet lett az elsô a "harmadik nemzedék" tagjainak könyveibôl, amelyet tárgyilag és szellemileg egyaránt birtokoltam. "... mint holtrasebzett ôzeké..." és "... a sok / sebbôl vérzô, nagy farkasok" ettôl kezdve együtt kísértek végig a hamarosan elkövetkezett "komisz jövôben"."

"Szerb Antalt személyesen alig ismertem. Talán csak (és ugyancsak) a Nyugat-asztalnál találkozhattunk, futólag. Egyik nap, már ôsszel, nem csoda, hogy meglepôdtem, mikor egy postán érkezett névkártyán arra kért, hívjam fel, találkozni szeretne velem. Nem emlékszem, hogyan és hol jött létre a találkozás, annál inkább a találkozásra. Röviden. Arra kérte engedélyemet, hogy készülô többnyelvû antológiájába felvehesse az egyik skót balladámat (Deli George Campbell), valamint örülne, ha vállalnék még két új fordítást. Kis lélegzetet vett. Aztán azzal a furcsa kis bizonytalansággal, amivel mindig járt és beszélt is, elmondta, most tudta meg, hogy én vagyok azoknak a Valéry-fordításoknak a szerzôje, amiket ô a Pharosnál eltanácsolt - verstani okokból. S hogy ezt nagyon sajnálja, annál is inkább, mert közben rájött, hogy feltehetôen tévedett, és hogy ezt szeretné azzal kiküszöbölni és jóvátenni, hogy éppen annak a versnek a kéziratát kérné el tôlem az antológia számára, amelyiket a lektori jelentésében kifogásolt. Mindezt azzal a megszeppent, rajtakapott, bûnbánó gyerekhebegéssel, ahogy én itt megpróbáltam rekonstruálni. Már ezzel megnyert magának, és egybôl megfordította kettônk szerepét. Konkréten a Pálmáról volt szó. Valéry egyik legfontosabb versérôl, amely egyetlen verseskötetének, a Charmes-nak záródarabja, és az én kedvenc fordításom volt. És volt is vele kezdetben problémám - "verstani okokból". A francia verselésben az úgynevezett "impair" sor a legritkább és a legkritikusabb. Már mondtam is, hogy lehet, hogy egyáltalában nem "téved". Tiltakozott. El voltam képedve. Mintha ô volna majd húsz évvel fiatalabb nálam, nem fordítva. Aztán hangot váltott. Mintha egyenrangúak lennénk, elkezdte magyarázni "tévedésének" okát és indokát - illetve most már, egyszerre, az indokolatlanságát is."