Igazi klasszikus művet tart kezében az olvasó, olyan időtállót, amely párját ritkítja a modern történetírásban. Átértékelésére, meghaladására fél évszázada nem vállalkozott senki, holott a történelmi kérdéseket, átfogó elméleteket, a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokat szinte évente revideálják a kutatók. Pierre Riché műve is inspirálta a késő antikvitás újrafelfedezését, melynek köszönhetően ez a történelmi korszak lett a teológia- és irodalomtörténet, a nyelvészet, a kommunikáció, a szemiotika, a régészet és a történelem leginkább kutatott periódusa, a humaniórák húzóágazata: nem "sötét középkor" többé, hanem alkotóerőtől duzzadó, aranymozaikokkal csillogó posztklasszikus időszak.

A barbár hatalomátvétellel úgy látszott, hogy nemcsak a Római Birodalomnak, hanem a római magaskultúrának is bealkonyult. Hogy a késő antikvitásban mégsem a katasztrófa-forgatókönyv valósult meg, hanem technológiai forradalom és a klasszikusok nyomán a katolikus kultúra új virágkora köszöntött be, a kiemelkedő egyházférfiak és politikusok - Nagy Szent Gergely, Nagy Theodorik, Eugippius, Cassiodorus, Boëthius, Sevillai Izidor, Beda Venerabilis - és a szerzetesi társadalom érdeme, akik a Birodalom drámai átalakulása, az általános kulturális és vallási értékválság idején egy új technológia - a kódex - népszerűsítésével korszerűsítették és demokratizálták a hagyományosan elitista oktatásügyet. A klasszikus kultúra nem halt ki, az iskolák fennmaradtak és megszületett az az új műveltség, melyre mai civilizációnk épül. A germán barbárok és a katolikus rómaiak nem elpusztították, hanem "újratöltötték" Róma örökségét, melynek eredményeképpen sokkal gazdagabb és izgalmasabb műveltség jött létre a késő antikvitás során, mint bármikor azelőtt. Ezt a váratlan történelmi fordulatot precízen és izgalmasan dokumentálja Pierre Riché, bemutatva, hogyan lesz az antik iskolából középkori egyetem, hogyan veszi át a rétor helyét a püspök, és hogyan válnak a barbárok a klasszikus kultúra tömegfogyasztóivá.