Ez a könyv egy sosem látott táj, amit újra és újra be kell járnod, hogy megértsd. Elromló mondatokból összeszerelt magánmitológia, labirintus, erdő valahol a mélyén többszereplős monológok éjszakai gyülekezőhelyével. Ennek a könyvnek a hangja a legfinomabb regiszterekből válogat, bár a szövegek formája megtévesztően egyszerű, a megszólalás természetessége magával ragadó, a téteket szimpatikus nagyvonalúsággal kezelő versek titokban mégis a végtelenre játszanak. Ez a könyv az összement karácsonyfáké, fekete-fehér nagyszülőké, tavaszi hajnaloké, kapaszkodó kezeké. Itt még a rontás is csak gyakorlás, ama majdani, igazi rontásra. És persze, már rég dehogy.
Ez a könyv hátat fordít az elvárásoknak, elsétál a pálya végéig, és csöndben mosolyogva magasabbra teszi az úgynevezett lécet. Sokkal magasabbra.
Ez Kemény Zsófi első kötete.