2. kiadás

Szeptember vége felé járt már az idő, de a varroda ablakai még nyitva voltak. A nyár halkan el osont, meleg sugárpalástját azonban nem vitte magával. Bőkezű volt, szórta a kincseit, színeit, fanyarkásan kellemes illatait, melyeket a gesztenyefák páráztak magukból, mint az elmúlt idők illatát az öreg krinolinok, melyek rózsafa-sifonérokban elmélkednek a régi jó időkről. A levelek hullása sem volt olyan bánatos, mint máskor, s mintha keringőt táncoltak volna a levegőben, mint az ittas emberek nótás kedvükben. Esténként soká piros volt az ég alja, később pedig a hold úgy úszott fel az égre, mint aki biztosan tudja, hogy milliók mosolyogva üdvözlik és örülnek neki. Telt képe világított, mint a mennyei reklám, hogy kedvet csináljon az embereknek a földről a magasba nézni.
Ninon nem volt varrónő, de minden szabadidejét az elegáns szalonban töltötte, ahol barátnői az előkelő hölgyvilág vagyontérő ruháit készítették.
Csendesen ült közöttük, vagy halk szóval az elmúlt nap eseményeiről beszélt. Sokat látott, sokat hallott. Gépírónő volt a hadügyminisztériumban. Jeanette, Rosette, Lucie és a többiek alig szóltak közbe, munkájuk fölé hajolva serényen dolgoztak. Sürgős, úgynevezett postamunka volt minden darab, ami a kezük alatt remegett.
Ott készült az angol nagykövet feleségének a belépője, egy amerikai konzervgyáros leányának három báli ruhája, egy színésznő aranybrokát estélyi toalettje s még sok más, amit már másnap kellett szállítani.
A nagybajuszú főnök, Gaston Tabouré egy pillanatra sem mozdult ki a helyiségekből. Olyan csend is volt mindenütt, mint a templomban.

A szennylapon korabeli ceruzás bejegyzéssel.