A római katolikus teológiában viszonylag hosszú ideig képezte vita tárgyát, hogy a nőnek vajon van „lelke" vagy nincs. Ennek kapcsán Szent Ágoston kijelenti, hogy „a nő nem Isten képére teremtetett". A tézist, miszerint „a nők nem emberek", még 1555-ben is megerősítették, s ennek értelmében a nők nem lehetnek igazi emberi lények – egy másik fajhoz kell sorolni őket. Hasonló felfogással találkozunk az iszlámban is. De nem találhatók nők a „Tiszta Földön", az úgynevezett Nyugati Paradicsomban a távol-keleti hagyományok tanítása szerint sem, mivel ahhoz, hogy az idejutásra egyáltalán érdemessé válhassanak, először férfiúként kell „újraszületniük". Ugyanilyen indíttatásból tette komoly megfontolás tárgyává a maconi zsinat, hogy az érdemes nőknek a test feltámadásának napján, mielőtt a mennyek országába belépnek, nem kell-e férfivá változniuk. Nyilvánvaló kapcsolat van továbbá ezen gondolatok és a Platón által a Timaios-ban leírt halál utáni lehetőség között, amelynek értelmében a férfinak – amennyiben önnön spirituális princípiumát az érzéki, testi elembe fojtja és azzal összetéveszti – ahelyett, hogy származási helyére az Égbe térne vissza, nőként kell a Földön újraszületnie. Egészében véve ezek az állásfoglalások messze többek, mint történelmi érdekességek. Napjainkban Otto Weininger vett fel hasonló álláspontot, Kant transzcendentális filozófiáját a nemek lélektanára alkalmazó, rendkívül értékes munkájában.