Első kiadás. Megjelent 2000 pld.-ban.

A Napforduló kötet három ciklusból áll: ez a Között, az Énekhangra és az Ekhnáton. A Között ciklus egészében is ars poetica jellegű: a benne foglalt versek (Között; Vihar; Szobrok; Szobrokat vittem; A gejzír; A tó; Fenyő; Védd meg; A lovas; Lázár) mind a fent említett sajátos költői határsávhelyzetről szólnak, ugyanannak a létállapotnak a különböző – más-más nézőpontokból rögzített – metaforái.
Az ars poeticának, költői önarcképnek is tekinthető szövegek többsége tárgyias tájvers – a ciklus tehát azt a tájleírást megújító kísérletet folytatja, amely a Szárazvillám kötet Tájképek ciklusában kezdődött el.

A Napforduló kötet továbbviszi, de tovább is alakítja a táj és a mítosz összekapcsolásának hagyományát. A mítosz itt már nem egy ismert történet, mint a Paradicsomkert című versben, és nem is rakható össze ismert történetek elemeiből, ahogy a Balaton című költemény esetében.
Mintha egy ismeretlen „mitológia”, „mitikus” világ körvonalazódna a szövegek hátterében, s ez alkotná a viszonyítottat, a jelöltet, amely azonban azonos a jelölővel: azokkal a versben megjelenő tárgyakkal, tájakkal, képekkel, amelyek elrejtik, de egyben meg is alkotják a „mítoszt”.