Miért ne hinnéd hiába: Hévizi Ottó esszékötetének címe talán nem véletlenül utal vissza tanulmányai korábbi gyűjteményére, amely az Alaptalanul címet viselte. Hiszen a szerzőt ezúttal is gondolkodási gyakorlatok és építmények realitásérvények végső próbakövébe vetett hit foglalkoztatja. Ez a hit, a gondolkodás végső és végleges megalapozhatósága iránti „ősbizalom”, amely az európai gondolkodástörténetben tudvalevőleg rendkívül nagy szerepet játszik, merőben kétarcú jelenség:egyaránt fogantatója a szellem bármiféle „épületesség” iránti szenvedélyének és ugyanakkor a – nemegyszer önmagát sem kímélő -kritikai furorjának. A kötet írásai arról tanúskodnak, hogy érdemes eltűnődni ennek a bizalomnak a különös természetén, és kiváltképp az idővel való viszonyán. Meglehet, nem is olyan nagy baj, hogy ki fog derülni:hiába hiszünk valamit, az nincs úgy. És talán az sem lenne nagy baj, ha a hinni-valóról pedig az derülne ki, hogy mi sem kezdhető vele- sőt, netán éppen az a lényege, hogy hiábavaló.