Van egy «félmúlt», amelyről öreg emberek néha még beszélnek, az előttünk járt harmadik nemzedék fiatalsága: az idő különösen bővizű forrásvidéke a történelmi regényeknek. Még nem jegecesedett meg semmi, az apróbb családi és közéleti események átsejlenek a ráncosodó-fátyolosodó sejtfalakon, tárgyakat tapinthatunk, amiket a nagyapák még használtak, öreg szekrények különös illatot őriznek, de az író már bizonyos magasságból tekintheti át a tájat, látja az indulatok áramlásának irányát, tudja, hol rántanak a mélybe veszélyes örvények, hőseit és az eseményeket titkos összefüggésekben lesheti meg. A napoleoni harcok évtizede, az akkori Oroszország és Európa volt ilyen «félmúlt», amikor Tolsztoj a «Háború és béké»-t írta. Makkai Sándor is ezt a szerencsés időt választja: megírja a másfél évtizedet, mely a szabadságharc 49-es ájulására következett. Mindenfelé üszkös gerendák füstölnek még, sebesült, véres, nagyon fáradt emberek rejtőznek padlásokon és présházakban, a győztes hatalom szomjasan, kegyetlenül vadászik áldozataira, néha-néha felcsapnak a remény mocsárba csaló, veszélyes lidérctüzei, szúnyogként rajzanak az árulók, vannak akik nem tudnak kijózanodni, s öntudatlanul kezdenek kis csoportokba verődni azok, akik nagyon keserűen józanok lesznek.