[Bécs, 1923?], AMA. 126+[2] p. A kötet új ars poétikával jelentkezik: "Mindent meglátni tisztán,/Mindent nevezni néven:/Uj, s uj veszélybe visz tán/Közelgő negyven évem./És nem törődve vésszel,/És vértől nem riadtan,/Magam világos ésszel/A páriáknak adtam." (Ajánlás). Kemény, férfias költészet Gábor Andoré. A dalok sokszínűek, a munkás hétköznapjainak, szavának ízét érzékeltetik, máskor a bujdosó kurucok antik pátoszával zengenek: Az ellenforradalom parlamentjében szóba kerül Gábor Andor munkássága. Bírói eljárást sürgetnek ellene, aki - úgymond - megírta, hogy Magyarországon a tavasz börtönbe került. A Bécsi Magyar Újságban válaszol a támadásra: "Mert ha már mindenemet elvették, akkor is nálam marad az a hegedű, amivel én a Megölt Tavaszról muzsikálok, s ha Önök kiirtják is a magyart, valamennyit, s csak egyetlenegyet hagynak meg élőnek: énnékem az az egy is elég, én mögéje suhanok a hegedűmmel és örökifjan és elpusztíthatatlanul muzsikálom a fülébe a dalt a Megölt Tavaszról, s azt az egyetlenegy és utolsó és iráni és turáni és keresztény édes megbízható magyart is úgy fellázítom, hogy a puszta tenyerével fojtja Önökbe a szuszt, amikor a Nagy Számadás ideje egyszer mégiscsak elkövetkezik. Nem; nem vagyunk mi egyenlőrangú ellenfelek! A zengő Magyar Ige vagyok én, aki szabadon száll a magyar erdők, vizek, völgyek és dombok felett, s Önök a magyar kocsmagőz, amely széttisztul, mihelyt kocsmájuk ablakát kinyitják, vagy beverik.” Fűzött, kiadói (restaurált) borítóban.

további képek