Sorozat: A Magyar Jövő Toldy-könyvtára. II. kiadás. 2. szám.

A magyar barokk irodalom világirodalmi rangú, legnagyobb képviselője kétségkívül Zrínyi Miklós volt, az ő eposzát és egyéb verseit azonban saját korában szinte senki sem olvasta, később is csak az irodalomértők elitje rajongott érte. Kortársa, Gyöngyösi István viszont nemcsak saját korában, de évszázadokig "a költő" volt, minden szépirodalmat forgató közember kedvence, a nemesi magyar társadalom elévülhetetlennek látszó "bestseller" szerzője. Főműve, talán legtökéletesebb alkotása a Márssal társolkodó Murányi Vénus.

A témát, hogy miként vette meg a későbbi nádor, Wesselényi Ferenc Murány várát, ezt a gyakorlatilag bevehetetlen erősséget azáltal, hogy tulajdonosnőjét, a világszép Széchy Máriát elcsábította, majd feleségül vette, olyan nagyok is megénekelték később, mint Petőfi Sándor és Arany János. Vitathatatlan, hogy e téma nem eposzi, sőt alapjában meglehetősen kicsinyes történet, jelentősége legfeljebb helyi és anekdotikus, nem történelmi. Gyöngyösi azonban csodás eposzt konstruált belőle, elsősorban nem azáltal, hogy - mintegy Zrínyiként - világtörténelmi méretűvé dagasztotta volna, hanem úgy, hogy az eposzi vértezet alatt kitűnő társadalmi-szerelmi verses regényt írt belőle.

Sokáig divatos volt Gyöngyösit is, ezt a művét is reakciós, a nemesi vitézséget és nagyságot talpnyaló és anakronisztikus módon dicsőítő szerzőnek/műnek tartani, újabban azonban elsősorban költői szépségeire, versmondattanának nagyszerűségeire ügyelnek az irodalmárok, Arany János nyomdokain, aki kitűnő esszét írt Gyöngyösiről, egyre több esztétikumot fedezve föl a műben. A klasszikus magyar epikai verses formában, tizenkettesekben (a János vitéz és Toldi metrumában) megírt elbeszélő vers ma is modernül hat, barokk cicomái nem elidegenítőek, hanem különös archaikus bájt kölcsönöznek a minden vitézségdicsőítő sallang ellenére is elsősorban szerelmi, sőt finoman erotikus munkának.