És miért lesz egy ún. tisztes családból való, finom és érzékeny nő „magyarkává” egy osztrák bordélyban? És milyen véletlenek formálják azok életét, akik inkább elszenvedik, mintsem alakítani tudnák sorsukat? Kőrösi Zoltán új regénye nemcsak ezekre a kérdésekre ad választ, hanem három asszony, három generáció sorsán át rajzolja meg az elmúlt évtizedek Magyarországának történetét.

A Magyarka éppen különös hidegsége miatt lesz erős szöveg. Nem sajnáltatja magát Kati, nem sajnálja őt az elbeszélő sem.
Kati története azért sem vallomás, mert nem ő meséli el, meg azért sem, mert jóval a születése előtt kezdődik. Nem is csak a magzati koráig kell visszamenni, a bántalmazott anyához, a nyugtatókhoz, amelyeket beszed, miközben Katit várja (dehogy várja, egyáltalán nem szeretné ezt a gyereket): még sokkal előbbre, a nagyanyához, és az ő házasságához. Egymásba fonódnak a női generációk, és mindenki másképp akar bánni a saját lányával, mint ahogyan ővele viselkedett az anyja: táncmulatságokba kergeti anya a lányát, ha ő nem mehetett soha, taníttatja, ha őt nem hagyták tanulni. Vagy éppen nem akar kezdeni vele semmit, csak zavarja a gyerek, aki körülötte bóklászik, akadályozza abban, hogy megélje a fájdalmat, amely kitölti az egész életét. Mondhatnám tehát, hogy nem is Kati a főhős, de mégis ő az, hiszen már az első fejezetben a viszonyain keresztül látunk mindent, anya és nagyanya már nevében is csak hozzá képest létezik, ha vissza is lépünk azokba az időkbe, amikor lányok voltak még, és nem is gondolkoztak azon, hogy anyák és nagyanyák lesznek egyszer. És a regény vége felé is Kati gyűlöletén keresztül nézünk az anyára, aki nem nyer bocsánatot a lányától.

Kőrösi Zoltán legjobb regényei közé nem a témája emeli a Magyarkát – hanem mindaz, amit Kőrösi íróként kezdeni tudott Kati sorsával.