Tamás Zsuzsa : Macskakirálylány

Radnóti Blanka illusztrációival.

Öregerdő közepén, a legmohosabb lábú, recsegő derekú fa törzsén egy nagy lépéssel túl, de a legsötétebb erdőmélyi feketeségen egy gyertyagyújtásnyival innen, élt egy bánatos királyfi. Hogy egy királyfinak palotában volna a helye? A királyfi is valahogy így gondolta! Mégsem akart már sem továbbmenni, sem visszafordulni. Naphosszat heverészett a kunyhójában, és azon törte a fejét, mitévő legyen. Talán ha egy esztendeje másként bocsátják útjára… Nagy volt aznap a felfordulás. De nem ám azért, mert a királyfi épp azon a napon indult szerencsét próbálni! Felséges édesanyja mással sem volt elfoglalva, mint hogy a királyfi kishúgának rózsás orcáját kémlelte: uram, teremtőm, csak nem rózsahimlő készül kitörni ezen a lányon?! Az aggodalom majd’ eszét vette. S nemhogy hamuban sült pogácsát, de még egy szalvétába bugyolált szendvicset sem nyomott a nagy útra készülő fia markába. Királyi atyja meg? Mint mindig, akkor is a könyveit bújta. Amikor elérkezett a búcsú pillanata, a könyvtárszobából került elő, s mint aki épp az imént olvasta, csak összefüggéstelen szavakat adott útravalóul: – Virágcsokor… keszkenő… menyasszony! – Na de… merre menjek? – kérdezte meghökkenve a királyfi. – Merre, merre? – dörmögte a király a bajsza alatt. Azzal levette felséges lábbelijét, amely történetesen egy felséges lába által kényelmesre kitaposott királyi mamusz volt, megpörgette, s amerre a királyi mamusz felséges lyukadása mutatott, arra bökött a király is. A királyfi pedig mi mást tehetett volna? Elindult szerencsét próbálni, bár maga sem hitte, hogy szerencsével jár majd. A királyi mamusz hegyen és völgyön, árkon és bokron túlra, az Öregerdő felé mutatott. Öreg volt ez az erdő, sokat látott már. Sűrűnek sűrű volt. És bizony sötét is. – A hegyen a nap megsütött, a völgyben megfútt a szél. Árokban nem alhatom. S még ha a bokrok bogyóval kínálnának, jóllaknék, de hogy tüskés karjukkal ölelgessenek, köszönöm, abból többet nem kérek! Végtére is: sokkal rosszabb már a fák között sem lehet – bátorította magát a királyfi, azzal belépett az Öregerdőbe. Álmában sem gondolta volna, hogy az erdő kellős közepén egy házikót talál. Márpedig így történt. S mintha a kidőlt-bedőlt oldalú kalyiba éppen csak rá várt volna: tárva-nyitva állt az ajtaja. Odabent pedig, láss csodát, mintha valaki a királyfi kedvét leste volna, az almáriumban édes bogyókból készült lekvárok csalogatták. Az üvegeken cikornyás feliratok hirdették, hogy: áfonya, csipkebogyó, málna… – No, én ezt a csipkebogyót megkóstolom – mondta a királyfi, és már nyúlt is az egyik üveg felé. Ám ekkor tekintete megakadt egy csorba szegélyű csupron. A csupor zöld máza csak úgy fénylett, és egyetlen B betű díszítette a hasát. – B? Netalán baracklekvár? – gondolta a királyfi, azzal belekóstolt. Hm, micsoda íze volt annak a lekvárnak! Egyszerre volt édes, mintha tizenhat nyár összes napsütése csorgatta volna mézét a csuporba, és közben fanyar is, mintha minden szem gyümölcse óriás levelek hűvösében érett volna. Hát, amint az a falatnyi lekvár lecsúszott a királyfi torkán, mintha nyári eső készült volna: facsarodott egyet a szíve, felhőket érzett összegyűlni… és bizony kitört belőle a sírás. Azóta gondolja úgy a királyfi, hogy kár volt neki azt a csuprot még csak megpillantania is, nemhogy belekóstolni. Hiszen mi más lett volna az a nagy hasú, mint a Bánat csupra!