A Mester ezen könyvét egyébként 1963-ban írta, s ő maga is az egyik legjobbjának tartja. Mondhatni, hogy tipikus Vonnegut könyv: elvont, néhol groteszk, sokszor vicces, de könnyen meg is ríkathatja az olvasót, és miközben mellékvonalon pukkasztja a polgárokat, megrázóan mély üzenetet is hordoz. Hogy miről szól? Hm. Körülbelül... ööö... Szóval van egy különc tudós, illetve nincs, mert már meghalt, és a három torzszülött gyerekére hagyta a szuperjég nevű csodaszert, amivel lényegében szempillantás alatt el lehet pusztítani a földi életet úgy A-tól Z-ig. A három gyermek, valamint történetünk egyes szám első személyben mesélő mesélője egy kis szigetre keveredik, San Lorenzo-ra, ahol totális diktatúra uralkodik, és tiltott minden vallás, különös tekintettel a bokononistára, ami amúgy csak erre a szigetre jellemző. Persze Bokonon próféta megannyi tanítása felbukkan a könyvben - a jellegzetes, keserű s mégis oly' emberséges vonneguti bölcsességek hordozói ezek. A címbéli macskabölcső persze afféle költői eszközként szerepel. Így hívják azt a zsinór-játékot, amit annyira nehéz átvenni meg nem összegubancolni, az ügyesebbek még az én gyerekkoromban is játszottak vele - és el is hangzik a könyvben többször, hogy: "Hol itt a bölcső? Hol itt a macska?" Vonnegut különben még mindig él, épp a nyolcvankettediket tölti, és állítólag új regényen dolgozik, ami nagyon helyes. Szerintem sose fog Nobel-díjat kapni, nem azért, mert nem érdemli meg, hanem pl. mert "Az ötös számú vágóhíd" című regényében emlékeztette a világot, hogy a II. világháború végén teljesen fölösleges módon az amerikai és angol légierő porig bombázta Drezdát, és ezt bizonyára sok fontos ember nem találta politikailag elég korrektnek. Nos, a "Macskabölcső" hovatovább az emberiség általában vett ostobaságára emlékezteti a világot. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy Vonnegutnál kevesen szeretik jobban az emberiséget. Szokta is mondani magáról, hogy ő egy őrült humanista.