Karácsony másodnapján, 1800-ban, iszonyú vihar söpört végig Lövsjö tartomány fölött Värmlandban, úgy, hogy csak Isten volt irgalmas az élőkhöz. Az emberek azt hitték, hogy majd mindent kiszaggat a földből és mindent könyörtelenül elsöpör. Senki sem akad, aki mondhatná, hogy volt még valaha azelőtt, vagy azután ilyen nagy vihar, különösen nem akad az öreg lövsjöbeliek közül, akik sokat hallottak erről gyermekkorukban, hogy e viharnak még sohasem volt párja. Még ma is elszámlálják azokat a kerítéseket, amelyeket a vihar kidöntött, a szalmatetőket, amelyeket széthordott és a tehénistállókat, amelyeket összedöntött; úgy, hogy a szegény állatok több napon át a gerendák alatt eltemetve feküdtek. És meg tudják mutatni azokat a helyeket, hol a tűz kitört, de a vihar miatt nem fojthatták el, úgy, hogy az egész falu leégett. És mindannyian a dombokra és magaslatokra menekültek, hol a fák egymásután hullottak le, úgy, hogy e napon mindenüktől megfosztotta őket a vihar. Tudjuk, hogy mondják : rossz szél fú, aligha hoz valami jót; de nem mondták ezt a karácsonyi viharra, mely szemük láttára hozta az egyik szerencsétlenséget a másik után. A legkevésbé gondolta az ottani szénégetőtelep «csöppsége», hogy a vihar valami jót hoz majd számára.