Zádor Imre : Lélekgyógyítás tengereken túl (dedikált)

Egy pszichiáter visszaemlékezései
Bármerre ​jártam – szerencsémre –, könnyen ment a beilleszkedés. Ugyanezt éreztem, amikor két évvel ezelőtt visszajöttem körülnézni: hogy könnyen fog menni a visszailleszkedés is. Megvan az érzelmi alapom, a kulturális kötődésem, és mindenek felett megvan bennem a kapcsolatépítés készsége, régi és új barátokkal egyaránt. Örömmel találkozom régi ismerősökkel. Már akik megmaradtak. Külön tanulmányt lehetne írni: mi lett azokból, akiket több mint ötven évvel ezelőtt, vagy még régebben ismertem. Akik annak idején húsz évesek voltak, most pedig hetven felé járnak. Az alapkarakterük nem változott, csak kiteljesedtek szakmai, intellektuális vagy művészi irányban. Akik rugalmasak voltak, és azok is maradtak, akiknek volt humorérzékük, és meg is őrizték. Vannak új ismerősök is, van sok közös téma. Budapest nyitott, érdeklődő, sokoldalú embereket nevelt a múltban és – ahogyan tapasztalom – ma is.
Ezért örülök, hogy visszajöttem.
A könyv soraiból talán kiérződik: hogyan tarthatja meg az ember évtizedeken keresztül a lelkesedését, az embere (és – orvosként – főleg a beteg emberek) iránti érdeklődését és szeretetét, megőrizve mindeközben lelki és fizikai frissességét. Magamat is arra neveltem, hogy a könyvemben csak részben vázolt megpróbáltatások ellenére megőrizzem lelkesedésemet, hitemet a szeretetben, a szerelemben, a szépségben és a fejlődésben.
Nyolcvan évesen is.